Az emberek azt mondják, hogy a szeretet gyenge, de nincs igazuk: a szeretet erős. Szinte mindig majdnem mindennél erősebb, legyen az patriotizmus, ambíció, vallás és neveltetés. És minden szeretet - irodalmi, baráti, nemes, emberi - közül a legerősebb az, amit egy apa érez a gyermeke iránt.
Terry Hayes
Édesapukám:
–
Nagyon sajnálom, de az édesapjának már csak órái vannak hátra – csendültek fel
a nővér szavai a kórház fehér és rideg falai között.
Marianna egyik tenyerében a műanyag kávéspoharat szorongatta, félig kinyújtva maga elé; másik kezét lassan, különös mozdulattal emelte torkához, miközben hihetetlenül lassan nézett körbe, mintha csak egy filmet bámulna. Az emberek sietve jöttek-mentek a folyosón. Az előtte álló nő kezével élénken, gesztikulálva, fontoskodva magyarázott tovább neki, ő azonban megroskadva állt az előbb elhangzott ránehezedő szavak súlya alatt. Először, mintha a mellkasában érezte volna. Apránként jelent meg a testében fel-felpislákolva. Szemeit könnyek mardosták. Torkát fojtogatva a fájdalom szépen lassan kúszott felfelé, végül utat törve gondolatai közé. Testét kellemetlen, szorongó érzés kínozta, szabadulni akart. Szabadulni bármi áron.
Tekintete a nyitott ajtóra esett, mely édesapja kórházi szobájába vezetett, és harag gyúlt a szívében. Dühöt érzett. Dühös volt az egész világra.
– Miért
pont ő? Miért veszed el őt tőlem? – ismételgette magában szüntelen.
A nővér elköszönését fejbólogatással kísérte végig, mielőtt remegő kézzel kidobta kávéját. Révült állapotban botorkált el a mosdóig; a folyosón nekiütközött egy-egy széknek, érezte a jéghideg fém érintését a bőrén. Bizonytalanul, tétován ment be a helyiségbe, mialatt torkát keserűség fojtogatta, pillantása a tükörre siklott. Könnyek égették a szemét, hiszen világ életében az apja volt a legnagyobb támasza. Ő volt a mindene. Mi lesz vele nélküle? Kitört belőle a zokogás. Lelkét bűntudat mardosta. Ha hamarabb észrevette volna a jeleket. Ha hamarabb behozta volna őt, mindez most nem történne meg.
Kábultan érzékelte táskája rezgését. Megérkezett a hívás, amitől rettegett: az édesapja szobájához kérették őt. Séta közben letörölgette könnyeit, muszáj volt erősnek mutatnia magát, ugyanis mindig is ezt várták el tőle. Minden szem rászegeződött, mikor belépett az ajtón. Egyesével nézett végig a szobában tartózkodó rokonok arcán. Tudta, miért vannak itt mindannyian.
– Kislányom – nyújtotta apja a kezét felé.
Hihetetlenül gyengének érezte magát az ágyhoz vezető úton, ezért térdei a pár méteres távon meg is bicsaklottak párszor.
–
Édesapukám – ölelte meg gyengéden.
Beszívta oly ismerős szantálfa illatát,
miközben egy másodperc erejéig, még utoljára engedélyezte magának, hogy gyenge lehessen.
Ebben a pillanatban ismét ő lehetett a törékeny kislány, akit védelmezett az
édesapja. A kislány, akinek ellátta a térdét, miután leesett a hintáról. A
kislány, akinek a szorzótáblát tanította vagy éppen esti mesékkel tarkította az
elméjét.
Az ölelés végére ez a kislány örökre
elvesztette azt a békét, melyet apja teremtett az életében.
A temetést megelőző napokban végig esett, ahogy arra a napra is esőt jeleztek elő. Olybá tűnt a külvilág is kifejezi ilyesképpen gyászát eme nagyszerű ember iránt, ám az előrejelzésekkel ellentétben verőfényes napsütésre ébredtek aznap. Séta közben a temetőt madarak éneke töltötte be, a megnyugvás szele söpört végig a fák lombjai között.
És akkor megpillantotta, hogy az édesapja képén visszatükröződött a
napfény, mintha csak mosolyogna.
– Már nem félek – érezte válaszát.
Marianna arcán egy könnycsepp gördült le.
Édesapja az utolsó útján is azt tette, amit
egész életében; szeretettel és napfénnyel töltötte meg mások szívét.